Kurbli Filmklub: John Cassavetes-Férjek

Szabadka/2022.10.26.

John Cassavetes: Férjek (Husbands), 1970, amerikai filmdráma, 138 perc

A New York-i görög-amerikai színész, forgatókönyvíró és rendező John Cassavetes talán legszabadabb alkotása, férjekről szóló realista stílusú melodráma, amelynek tematikai és stiláris megoldásai egy rendkívül közeli/személyes/privát valóságot tükröző, újszerű filmes világba kalauzolnak

Felfedezhető benne a rendhagyó rendezésből, vágásból, operatőri munkából, világosításból, színészvezetésből és nagyon direkt érzelmi megnyilvánulások használatából fakadó erő, amely a melodráma műfaját egyedülállóan magas színvonalon tudta megújítani. Az életben is barát főszereplők játéka spontaneitást sugárzó helyzetgyakorlatokban bővelkedik, melyekből érzelmi mélységekkel átitatott dráma bontakozik ki, ami távoli előképe lehet a szintén a keleti parti Todd Phillips: Másnaposok című könnyed, melodrámának aligha mondható klasszikus hollywoodi narratívájú, felszínen szórakoztató vígjátéknak. Viszont az avantgárd rendezőzseni Cassavetes „szakított a vizuális metaforáknak kitüntetett helyet biztosító hollywoodi felfogással, … radikálisan megtagadta a hatás extrém növelését célzó, manipulatív hollywoodi technikákat (elsősorban azzal, hogy realista közegben játszatta a történeteit és egytől-egyig „pszichológiai konstrukcióként” értelmezhető szereplőket mozgatott), miközben a klasszikus melodráma alapelemét jelentő pátoszról nem mondott le.” (Pápai) Bár a pátoszt is rendhagyóan alkalmazta. Továbbá a film nem mond le a szerkezet 3-as tagolásáról és a hollywoodi játékidőben bekövetkező fordulatról sem, melyet „egyórás szabály”-nak hívnak.

 

A film első jelenete fotómontázs négy barátról és amerikai középosztálybeli életükről. De itt nem a múlt, hanem a jelenbe nyúló, a pillanatnyi valóság számára érvényes közelmúlt egymás mellé helyezett mindenttudó lesifotói, kinagyított, titkokat rejtő részletei tárulnak elénk, a négy egyenrangú, karakteres férfi meghitt közös kertvárosi életéről és a családfenntartó férjek egymás iránti őszinte érzéseiről, mondhatni szeretetteljes barátságuk jellegzetes, euforikus megnyilvánulásairól. Miközben elménket emelkedett hangulatú, de hétköznapi emocionális megnyilvánulások és cselekményes, dokumentum értékű kertvárosi epizódok képeinek diegetikus hangjai vezetik az időben. A második jelenetben temetésre érkezünk, ahol az egybegyűltek az egyik barátot, talán éppen a négyek társaságának központi figuráját kísérik utolsó útjára. A gyászszertartás fogadott szónoka itt az elhunyt tisztes, erkölcsös, példaértékű életét ecseteli, szokványos, kimérten patetikus és dramatizált előadásmódban. A kamera a látásunknak megfelelő módon meg-megáll egy-egy tekinteten, majd tovább halad a tömeget pásztázva. A látható megrendült szempárok mögött hallható, magyarázó hangsávon elszürkülő hivatalos beszéd befejeztével a sűrű csendben kezdünk mi nézők is lassan megérkezni, három életben maradt hősünk csupasz lelki állapotába. Amelyet Cassavetes filmjének bevezető jeleneteiben főleg a kép és a hang dinamikus montázsjátéka tölt meg jelentéssel és feszültséggel. Nem utolsó sorban Harry (Ben Gazzara), Archie (Peter Falk) és Gus (John Cassavetes) játéka. A próbákon a színészek a forgatókönyv nyomán improvizálnak, majd Cassavetes az improvizációkra alapozva írja újra a jeleneteket. Ezért is válik a cselekmény véletlenszerűvé és kiszámíthatatlanná, mert a szereplők komplex énje nem stabilan körülhatárolható – jegyzi meg Várady Zsuzsa.

„Mindnyájan az érzelmek, az indulatok kifejezési lehetőségeit keressük. … Mindannyian amatőr improvizálók vagyunk és profi színészek.” (Cassavetes)

 

Szász Csongor